Vadász Ferenc
- Kutyu -

1950-ben születtem Budapesten és egészen a Magyar Néphadseregbe való bevonulásomig a város abszolút szívében, a Marx (ma Nyugati) tér tőszomszédságában laktam. A zene iránti érdeklődésem az 50-es évek furcsa világában kénytelen volt beérni a rádióban sugárzott „Szív küldi szívnek szívesen”, „Kincses kalendárium” és hasonló műsorok hallgatásával.

A második dekádban a dolog odáig fajult, hogy vettünk egy Orion televíziót, az első Ki Mit Tud-okat már ezen néztük. A szívem hevesebben vert Judyt, a Flottilla együttes gitárosát bámulva, éreztem: előbb-utóbb nekem is gitárt kell fognom. Még ezelőtt azonban az általános iskolában megismerkedtem a szolmizálás rejtelmeivel, aminek akkor még semmi értelmét nem láttam nem is sejtve, hogy később milyen nagy hasznát veszem majd. Pár év múlva vettünk egy pianínót, ami 14000 Ft-os árával akkor kisebbfajta vagyonnak számított. Közhelynek tűnhet, de a gyakorlást sok kortársammal egyetemben én is piszkosul untam. A zongoraórákon, amíg végigültem az előttem lévők szenvedéseit, az összes darab a fülembe mászott és ott ragadt. Amikor nekem kellett ezeket megtanulnom, már jórészt emlékezetből próbáltam játszani őket. Ennek két fő következménye lett. Az egyik, hogy a zongoratanárnő rendszeresen az epeömlés határára került az általam kreált nem létező ujjrendektől, a másik, hogy a kottára nemigen szorultam rá, így azzal a mai napig tessék-lássék viszonyban vagyok, csak ha nagyon muszáj… Szerencsére ritkán muszáj. 1964. nyarán szerencsém volt egy hónapot eltölteni a híres-hírhedt Artek úttörőtáborban a Krim-félszigeten. Ma már nem biztos, hogy mindenki tudja, ez akkoriban a Szovjetúniónak afféle kirakat-intézménye volt, a körülötte csapott propaganda azt volt hivatott a világ tudtára adni, milyen csodálatos élete is van a fiatalságnak, konkrétan az úttörőknek a kommunizmust buzgón építő nagyhatalom égisze alatt. Voltak ott gyerekek a szocialista országokból és a kevésbé szocialisták kommunista párttag szülőinek leszármazottai közül egyaránt. Nekem csodálatos emlékeim vannak onnan, bármit is gondol erről az utókor, miközben tisztában vagyok azzal, hogy ez az aranyélet csak nagyon kevés kiválasztottnak adatott meg, a többiek életéről csak sejtelmeink lehetnek. Életemnek ez a momentuma csak azért kívánkozik ide, mert itt kaptam életem első gitárját. Hella néni – apám régi ismerőse - postán küldte az Artekbe a gondosan becsomagolt héthúros szovjet balalajkát. A hangszernek vajmi kevés köze volt ahhoz, amire akkoriban a gombamód szaporodó amatőrök a gitárt használni gondolták. A hetedik húrt hamar eltüntettem, de a maradék hat olyan magasan volt a fogólap felett, hogy az ujjaim hamar vízhólyagosok lettek a lefogásuktól, ráadásul kissé zöldek is, mert hogy-hogy nem a réz-bandázs megfogta őket rendesen. A gitár újabb átalakuláson ment keresztül, amikor pick-upot és potmétert szereltem bele. Forgács Gábor barátommal - aki nem azonos az ismert parodistával és 1974-ben tragikusan eltávozott közülünk – kéttagú zenekart alakítottunk és próbálgattuk a Shadows és Spotnick számokat pengetni. A hangosításban nagy segítségünkre volt a Calypso magnetofon és a Pacsirta rádió, az előbbit elő- az utóbbit végerősítőnek használtuk. Osztálytársak bevonásával a taglétszám bővült és kezdetben a házunk pincéjében a kazánok meghitt közelségében, később a Dózsa György úton egy kis pincehelyiségben próbálni is elkezdtünk. Ma már nem kis feltűnést keltene, amint a villamoson cipeltük a rádiót, meg a saját gyártású kezdetleges hangfalat a próbákra. A velem egykorúakban viszont lehet, hogy ismerős érzelmek ébrednek e sorok olvastán. Időközben a felszerelés kezdett komolyodni. A szovjet gitárokat először felváltotta a Lenin körút egyik lépcsőházában dolgozó hangszerkészítő által buherált tűzpiros lapgitár gyöngyházszínű koptatólappal, majd egy igazi profi Jolana Star, amely akkor a vágyak netovábbjának számított. A Fender és Gibson márkákról akkor még nem is hallottunk, sőt sokaknak ismerős lehet az az elterjedt téves nézet, mely a „dzsibzon” gitárt a dobozos – tehát nem lap – gitár fogalmával azonosította. A vasfüggöny hatékony működésének volt köszönhető az is, hogy az oroszon kívül idegen nyelveket a magyar lakosság nemigen beszélt, és Internet nem lévén elképzelhető, hogy a Komjáthy György rádióműsoraiból magnóra rögzített angolszász dalokat miféle szövegekkel énekeltük… Ennek a kulturális elzártságnak „köszönhetően” még manapság is gyakran fény derül egyik–másik akkori rossz beidegzésünkre, ami együttesek nevének kiejtését, számok címének, szövegének fordítását, értelmét illeti.

1967-ben nagy fordulat következett be. Szidor Laci, a mostani főnök távozott első zenekarából a Syncomból, így Orszáczky Miki a híres Jackie megvalósítani készült régi álmát: egy zenekart saját korábbi nyolcadik kerületi haverjaival, zenésztársaival. Cserba Miki, Mogyorósi Lacika és Bögöly, egy időben nagy nevek voltak az egyre pezsgőbb zenei világban. A gond csak az volt, hogy a tehetség és az ambíció nem volt elég a minőségi megszólaláshoz, cucc pedig az újonnan megalakuló Új Rákfogó nevű formációban egyáltalán nem állt rendelkezésre Jackie 80 kilós basszus hangfalát és a hozzá tartozó ugyancsak dög nehéz csöves Rafilm erősítőt leszámítva. Imádott unokatestvérem, Sudár Emil, a Rádió hangtechnikusa már a Syncomban is istápolta a technikát, ez átöröklődött a Rákfogóra is. A megoldás az ő nevéhez fűződik: beajánlotta fiatal, ámde meggyőződése szerint igen tehetséges unokaöccsét a bandába. Ez voltam én. A befogadásnál sokat nyomott a latban az a két Selmer erősítő, amelyek egyikét apám, a másikat Emil anyukája, Luli néni vett meg és amelyek részleteit a zenekar teljes fennállása – kb. fél év – alatt törlesztette. Ez a fél év az Old Boys most ünneplendő huszonöt évéhez képest szinte semmiség, számomra mégis meghatározó volt későbbi zenei pályafutásomat illetően. Hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy Orszáczkyékkal bazseválhattak együtt a ma már az eltelt idő által nagyon is megszépült átkosban. Istenem, amikor a tehertaxi nyitott platóján szállítottuk a motyót a buliba (hol volt akkor még road, azt se tudtuk, mi az) és a kellemetlent a haszontalannal összekapcsolva ingyen reklámként tudattuk az utca értetlenül fejét kapkodó emberével: Répa, retek, mogyoró, éljen az Új Rákfogó.

1968-ban érettségi a Kandóban – akkor még középfokú technikum volt – majd katonaság. Egy idő után a zene a laktanya zord falai közé is bekéredzkedett: az „öntudaton alapuló vasfegyelem” mellett nem elhanyagolható szempont volt a tiszt elvtársak számára, melyik alegységnek van jobb zenekara, így nem lehet mondani, hogy ne támogatták volna a maguk módján a muzsikálást. Mai eszünkkel és kopó fizikumunkkal persze nehezen értjük meg, hogy a sokszor egész napos kúszás-mászás után hogy volt kedvünk-energiánk még zenélni, készülni különféle zászlóalj, ezred, meg az egyes alakulatok közti Ki Mit Tud-okra, meg hasonlókra. Azt meg talán sose felejtem el, hogy ordított Halmai főhadnagy, amikor szinte extázisban közölte az alakuló téren felsorakozott sorstársaimmal, miként találta meg Király őrnagy zászlóalj ÜTI a szemlézés során gitáromat a beágyazott felső vaságyban… Sebaj, rég volt, szép volt?!

Leszerelés után vissza a Magyar Rádióhoz, ahol már előtte elhelyezkedtem részben ugyancsak Emil bátyám protezsálására hangtechnikusként, majd, mivel a teljesen rapszodikus munkabeosztás mindenféle továbbtanulást eleve lehetetlenné tett, és közben a családi kupaktanács úgy döntött, a középfokú végzettség mégsem lehet elegendő egy életre, szóval egyetemi előkészítő és a Rádió helyett a Távközlési Kutató Intézet, az akkortájt jó nevű TÁKI. Ekkor kb. egy év Kelemen Andrissal, későbbi Old Boys alapító tag barátommal egy Dixwing Band fantáziadús nevet viselő bandában. András bendzsózott én basszusgitároztam. A zenekar 1972-ben eljutott a Ki Mit Tudban a TV-ig, majd ott kiesett. Vajon miért? Talán annak is lehetett ebben némi szerepe, hogy Gonda tanár úr volt a zsűri jazzszakértő tagja, vetélytársunk pedig az adásban az Interbrass, mely főleg jazz-tanszakosokból állt…

Ezután hat év levelező tagozaton a BME-n, s közben csak egy kis zene: a Pentaton együttes. Már unalmas lehet, de ide is Emil unokatestvérem ajánlott be, mivel a főleg népdal- és versfeldolgozásokat játszó együttes vezetője, Péterdi Péter a rádió külsős zenei szerkesztője volt és ily módon kollégája. Itt is basszusgitároztam és feleségem Éva, akivel akkor még csak jártunk, az ezzel való leterheltséget - néha egy-egy próba és fellépés, meg néhány rádió- és TV felvétel, amelyek talán még ma is megtalálhatók valamelyik porosodó raktárban – még éppen elviselte. Szegény akkor még nem sejtette az Old Boys-szal mindkettőnkre váró megpróbáltatásokat. Ha a leghalványabb fogalma lett volna ezekről, bizonnyal nem jött volna hozzám feleségül 1975-ben.

1978: diplomaszerzés, és egy év múlva megalakult az Old Boys, amely bár az eddigi életemnek majdnem felét fémjelzi, ebben az életrajzban ez a pont jelentheti a zárszót, hiszen az itt történtek már bőségesen kiderülhetnek a többiek életrajzából, illetve a zenekar krónikájából.